Lóci története

Valaki megkérdezte nemrég, hogy mi a francért politizálok…

Apám nem akarta, hogy politikus legyek. Csak hát van egy olyan dolog, hogy akarva-akaratlanul belekerültem a politika vonzáskörébe. Érdekelt, hogy mi történik a környezetemben, és meguntam a nézőtérből kiabálni – úgy döntöttem, hogy bemegyek a pályára. Hogy sikerül-e gólt rúgnom – hogy sikerül-e változtatnom valamin, még nem tudhatom. De azt tudom, hogy ott fogok rohanni a pályán, amíg a bíró le nem fújja a meccset.

Hol is kezdődött az egész?

„Lóci óriás lesz”

1981. október 19-én született Székelyudvarhelyen. A Lóci a Szabó Lőrinc versből jön. Mindenki így ismer, szerintem vén koromban is Lóci bácsinak fognak szólítani.

Rengeteg marhaságot csináltam kiskoromban. Huncut, haszontalan kölyök voltam, folyton ki akartam próbálni mindent, nem fértem a bőrömbe. Az ablaktörés mindennapos volt, ahogyan a fenyítő sapkázás is. Apám sokszor mondogatta, hogy a fülhúzástól állnak kajlán a füleim. A tanítóképző igazgatói irodájának is visszajáró vendége voltam. De ez ettől szép, és most, hogy felnőttem, én is inkább az olyan gyerekeket szeretem, akikben van élet, akik megérik a pénzüket. Egy gyerek legyen rossz. Látszódjon, hogy van benne élet.

Szintén zenész

Nagyon kicsi voltam… Még javában kommunizmus volt, volt egy fekete-fehér tévénk, abban néztem a „Megéneklünk Románia”műsort. Bámultam egy énekelő nénit leesett állkapoccsal. Édesanyám kérdezte:
– Lócika, tetszik a néni?
– Nem, tetszik, ahogy énekel – feleltem.
Így döntötték el, hogy zenesuliba adnak.

A zene

A zenesuli arról szólt, hogy negyedévente vizsgáztattak. Ha nem teljesítettél, küldtek a fenébe. Nem tudta megoldani anyuka, apuka, nem volt menekvés. Két hetente új darabokat kaptál, folyamatosan teszt alatt voltunk. Ez az, amit továbbvittem magammal.

Persze harminc éves fejjel egy csomó mindnet másként csinálnál, mint 15 éves korodban, de egy percet nem bánok a zenével eltöltött időből. A zene bennem kialakított néhány olyan plusz érzéket, ami azokkal szemben erősség, akik nem tanultak zenét: koncentrálási készség, és az, hogy megtanulsz egyszerre több helyre figyelni. Ez nem egy mindennapos tulajdonság, és hosszú éveken munkája által fejlődik ki. Vegyünk csak egy zenekart: beülsz egy filharmóniába – ott 4-5 dologra kell egyszerre figyelned. Azt hiszem, ezt sikerült továbbvinnem a mindennapokba. Szakoktatás szempontjából fanatikust nevelnek belőled anélkül, hogy észrevennéd. Igen, azt hiszem, fanatikus vagyok.

Apám (Az apa)

Apám 92-től parlamenti képviselő. Akkoriban nem ugyanazt jelentette elmenni Bukarestbe politizálni,mint most. Akkor ettől mindenki menekült, nem lehetett tudni még, hogy merre alakul a rendszer, nagyon bizonytalan volt minden.
Mindenki hajlamos azt gondolni, hogy ez mekkora előnyökkel járt... Ebből kiskoromban nem éreztem semmit, de később végigkísért. Bármilyen döntés történt odafent, ami a tanügyet érintette, nem egyszer vontak engem felelősségre tanáraim. Többnyire csak álltam s néztem értetlenül… 12 évesen milyen válasza legyen az embernek egy ilyesmire?
Idővel megszoktam, ma már lepereg. Nem haragszom érte.
Nem vagyok egy könnyű természet, viszont van egy olyan jó tulajdonságom, hogy hihetetlenül gyorsan felejtek, gyorsan regenerálódom. Az élet megtanított a jelenben élni és a jövőben gondolkodni. Hiszem azt, hogy minden átlépett negatív impulzus erősebbé tesz.
Azt hiszem azáltal, hogy apám politikus volt, megértettem a politikát. És én hiszek abban a közhelyben, hogy az apák dolgait a fiúknak tovább kell vinniük.

A munka

Ha kölyökkoromban kellett egy Nike cipő, s kértem volna apámtól 150 márkát, kaptam volna két nagy pofot. Ha kellett valami, dolgoztam érte. A vállalkozásaim sem arról szóltak, hogy megálmodtam valamit, s pénzt kértem valakitől.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy fanatikus vagyok mindenben, amit csinálok. Ez az a fanatizmus, amit a zenének köszönhetek.

A siker

Szándékosan írok a sikerről a munka után.
Több ezer kilométert utazom minden héten, hajtok és hajtom azokat, akikkel dolgozom. Ha munkáról van szó, könyörtelen vagyok másokkal – de magammal szemben is.
Úgy gondolom, hogy a sikerképünket a média teljesen félrevezette. A társadalom teljes mértékben pénzzel asszociálja a sikert. A pénz csupán egy eszköz. Ha csak a pénze hajtasz, teljesen elvakít.
A siker számomra nem pénzben mérhető.
1. Nem pénzben érhető
2. Munka nélkül nincsen – a tehetség kell, de önmagában mit sem ér. Rengeteg olyan diáktársam volt, akik hihetetlenül tehetségesek voltak. Kihaltak.
Volt olyan osztálytársam, aki nyolcadikban jazz számot hallás után képes volt visszazongorázni, és

A példaképek

Zene: Robbie Williams

Ő volt az, akinek soha nem adtak az esély a Take that-en belül. Utána ő lett hatalmas, azért mert elindult egy olyan vonalon, amiben hitt. Ő nem volt egy kreált sztár – valaki felismerte, hogy mi az, amitől értékes. Felismerték, hogy mennyit ér ez a csávó. Felismerték, hogy az őrültsége mellé társul egy hatalmas tehetség és mondanivaló is. Na meg rohadtjó a zenéje.

Üzlet:

Az évek során kialakult bennem egy olyan, hogy nézem, kitől mit lehet ellesni. Azt gondolom, hogy mindenki, aki ilyen téren sikerre vitte, nem véletlenül tette, és hordoz magban egy olyan titkot, amit érdemes elcsenni.
Azt hiszem, ilyen szempontból hihetetlen szerencsés vagyok. Voltak olyan emberek, akik szárnyuk alá vettek, akiktől rengeteget tanultam.

Politika:

Arnold Schwarzenegger. Hogy miért pont ő? Mert szeretem, amikor valaki nem megélhetési politikus. Amikor valaki úgy kerül a politikába, hogy más téren is teljesített már – igazából ez jogosítja fel arra, hogy „tettekről” beszéljen. Arra, hogy beleszólhasson a világ dolgaiba. A karizma pedig szintén nem elhanyagolható. Arnoldban mindkettő megtalálható.

A szövetség

Az RMDSZ számomra egy keret, amely teret biztosít a véleményemnek, amelyen belül megvalósíthatom azt, amiért küzdöm, amelynek a zászlaja alatt képviselhetem azokat az értékeket, amelyekben hiszek. A szövetség nem arról szól, hogy mindenki mindenkivel egyetért – hiszen ezért szövetség, és nem párt. Párbeszédről szól, vélemények ütközéséről, vitákról és megegyezésekről.

A haza

Már sok éve minden szabadidőmet utazásra fordítom. Elképesztő helyekre sikerült eljutnom. De sehova sem azért mentem, hogy egy medence szélén koktélt szopogassak. Próbálok minden információt magamba szívni, és megnézni, hogy mi az, amiből itthon is tanulni tudunk.
Én nem ítélem el azokat a fiatalokat, akik külföldön is szerencsét próbálnak. Azt kell elérnünk, hogy ezt a tapasztatot később itthon kamatoztassák.
A lehető legegyszerűbb valamit mocskolni, és nem tenni semmit annak érdekében, hogy megváltozzon. Mi, magyarok, hajlamosak vagyunk leragadni a szomszéd dolgán, hajlamosak vagyunk az irigységre. Nincsen önkritikánk. Nem tudunk magunkon nevetni.

Az ifjúság

Pénzkereső emberré váltam. Jobban kerestem, mint az átlag, és kerestem, hogy mit lehet ebből visszafordítani. Így élesztettük újra az Udvarhelyi Ifjúsági Egyeztető Tanácsot – gyakorlatilag a semmiből.
Hiszek abban, hogy a politikának nyitnia kell a fiatalok felé. Nem az olyan fiatalok felé, akik mindenre rábólintanak, hanem azok felé, akiknek van véleményük, hisznek valamiben, jobbá akarják tenni ezt a világot. Csak így érhetjük el azt, hogy az ifjúság is nyisson a politika irányába. A tapasztalatom azt mutatja, hogy ennek a nyitásnak a folyamata elkezdődött. Azonban ezzel még elképesztően sok munka van.
És ebben látom én az ifjúsági szervezetek szerepét. Nem azokban a fiatalokban hiszek, akik egy kis vállveregetésért mindenre rábólintanak, hanem azokban, akik kiállnak az érdekeikért, harcolnak érte, és törvényt buktatnak meg, ha kell.

A család

Nagy divat a politikusok körében kisgyerekes fotókkal kampányolni. Én ezt nem szeretem, nem vagyok a híve. A család számomra az, ahova az ember elvonul, és nem viszi haza a munkát – vagy a politikát. De egy annyit elárulok, hogy kedvesemmel éppen babát várunk. Azt hiszem, ez lesz eddig a legnagyobb kihívás.